Semjén ismét avatott!

Nem értem igazából kinek milyen okból van szüksége Semjén Zsolttal való emlékmű avatásra, de furcsa gusztusra vall. Az oroszlany.hu-n megjelent „Emlékezzünk elesett katonáinkra” című cikk azonban azt mutatja, hogy néhány honfitársunknak erre van igénye. Tulajdonképpen a bejegyzéssel nem is lenne semmi gond. Emlékezzünk elesett katonáinkra, gondozzuk sírjaikat. Ezen azonban túlmegy a cikk első mondata: „A Vértesi Erdő Zrt. emlékművet állított azoknak a magyar honvédeknek, akik a Vértesben – saját hazájukért harcolva – vesztették életüket 1945 januárjában az oroszokkal vívott harcokban.” Sajnos mindaz, ami az elmúlt két év során a Horthy restauráció jegyében történik, egy kis megállást parancsol ennek a megemlékezésnek.

Röpke visszaemlékezés

Horthy lemondásával megürült államfői posztot a németekkel és a nyilasokkal együttműködni kész közjogi méltóságokból álló úgynevezett Országtanács 1944. október 27-én ideiglenes jelleggel Szálasira mint „nemzetvezetőre” ruházta. Ezt a döntést november 3-án a képviselők kevesebb mint ötöde (55 fő) és az ugyancsak felettébb foghíjas felsőház is jóváhagyta. A nyilas hatalomátvétel miatt Szálasi lett hatalmon. A náci hatalom kiszolgálója.

Az alaptörvénynek nevezett Ipad fércműben (Magyarország jelenleg érvényes Alaptörvényében) pedig az áll, hazánk 1944. március 19-én elveszítette állami önrendelkezését. Szóval, csak a nácik oldalán harcoltunk. Talán velük immáron testvéri szövetsége lépve? Lehet ugyan az oroszokra mondani néhány keresetlen mondatot a felszabadítás közben elkövetett tetteikről, vagy inkább azért, mert itt maradtak ideiglenesen, de legalább nem kéne ezt a cikket egy ilyen mondattal bevezetni.

Azt állítja Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára (a Don-kanyarban elesettekre emlékezve a pákozdi emlékparkban), hogy a magyar katonák hazájuk védelméért haltak hősi halált a távoli ország harcmezőin. Az államtitkár szerint a hadba lépés érdekében a hitleri politika erős nyomást gyakorolt a magyar kormányra, és akkor már régen a történelem homályába veszett nemzeti önrendelkezésünk. Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz által elfogadott alaptörvény szerint önrendelkezésünk 1941-ben még nem veszett homályba, hanem csak 1944. március 19-én. Úgyhogy talán mégsem kéne a gránitba vésett alaptörvényt államtitkárilag módosítani. Mint ahogy a valóságot sem. A magyar katonák nem a haza védelméért folytatott harcban haltak hősi halált a Donnál. A haza ugyanis nem a magyar határoktól kétezer kilométernyire volt és van.

Ungváry Krisztián „Le kell számolni a Don-kanyar mítoszaival” című írásában is szólt arról, a közvéleményben ugyancsak élő mítoszról is, hogy magyar katonák jó viszonyban voltak az orosz lakossággal, sokkal jobban viselkedtek azokkal szemben, mint a németek. Ám az emlékiratok, a fennmaradt iratok, filmes dokumentumok más képet mutatnak. Szomorú, de tény, hogy a fronton a német Einsatzgruppek után a legtöbb tömegkivégzést magyar csapatok követték el. Több ezer falut gyújtottak fel, semmisítettek meg. A frontot járt magyar katonák áldozatnak érzik magukat – de annak érzi magát a sokat szenvedett orosz lakosság is. Ezeket az érzéseket kellene közelíteni.

Javasolt anyag a témában

• Ungváry Krisztián: Mítoszok a Don-kanyarról
• Erdélyi Péter: Doni tükör

Závada Pál: Ne tagadjuk le bűneinket

„Tudatában kell lennünk, hogy a 2. világháború idején, de már azt megelőzően is, az országot legújabb kori történetének legnagyobb katasztrófájába vezették, holott ez a katasztrófa nem volt elkerülhetetlen” – hangoztatta megnyitó beszédében Závada Pál.

„A magyarságot terhelő bűnrészességet a ténylegesen elkövetett bűncselekmények arányában vállalni kell. Soha nem fogunk nemzetünk dolgában tisztán látni, múltunkkal egyenesen szembenézni, örökségünket feldolgozni és abból tanulni, ha csak az elszenvedettet vállaljuk és letagadjuk tettes mivoltunkat. Csak azért, mert nálunk törvényesnek nem mondható körülmények között ítélték el a háborús bűnösöket, majd a másik, a szovjet típusú önkényuralom a tényeket kevéssé tisztelő módon mondta ki ítéletét a Horthy-korszakról. Ám attól, hogy a rendszerváltásnál megfordult a kocka, a bűnösökből nem feltétlenül lesznek ártatlan áldozatok, hősök. Tessék elmélyedni a szakirodalomban – már csak annak tükrében is, meddig jutott el ismét a hazai nácizmus, a gyűlöletbeszéd. De okulhatnának azok a honfitársaink is, köztük állami és kormány-tényezők, akik lelkesen dicsérik az egykori kormányzót, a Horthy-korszakot. S nem csak a konzervatív-polgári rendet, hanem az áporodott, fél-feudális úri világot. Miközben nem zárkóznak el a szélsőjobbtól sem – s így vélik ápolni közös nemzeti tudatunkat…”

S végezetül ismét!

Nem az elesett katonák sírjainak gondozásával, vagy az azokra való emlékezéssel van gond. Hanem mindazzal a körítéssel, amit e köré épít tudatosan immáron több mint két éve ez a kormányzat. Ha egy kormány államtitkára (Rétváry Bence) vállalhatónak tartja Horthy-t, s erre nincs senkinek egy szava sem azon az oldalon, rettenetesen nagy gond van az értékítéletekben.