Gondoskodás

Minden valamire való társadalom gondoskodik azon tagjairól, akik bármilyen okból gondoskodásra szorulnak. Minden normális ember úgy gondolja, hogy segíteni, támogatni, ellátni kell azokat, akik nem képesek önmagukról gondoskodni vagy ilyen irányú kötelezettségeiknek nem tudnak eleget tenni, akiknek kevesebb vagy egyáltalán nem jut az ünnepi örömökből, sok esetben még a napi betevő is gondot okoz. Velük kapcsolatban alakul ki a társadalom egy részében a jótékonyság, amely igyekszik a javak meghatározott köréből őket is némileg részesíteni. Főleg az ilyen sorsú gyermekekkel és idősekkel szeretünk jótékonykodni.

Leginkább így ünnepek előtt támad fel együttérzésünk, mondhatnám lelkiismeretünk és elkezdünk akciózni. Ki ajándékokat gyűjt, ki osztogat, van aki egy jó kaját főz a mindenki karácsonyfája mellé és örömmel könyveli el, hogy milyen jólelkű, mennyire szívén viseli a „szegények” ügyét, hogy véghezvitt valamilyen jó cselekedetet. Sokan vagyunk, akik – valljuk be – mentjük a menthetőt, próbálunk valamit tenni, teszünk egy-egy gesztust, alkalmasint segítünk, adunk valamit abból, ami nekünk van, próbálunk kis örömet szerezni. Félreértés ne essék! – örömteli dolog ez és hála azoknak, akikből nem veszett ki a „felebaráti szeretet” mások iránt.

De nem jól volt és van ez mostanság sem. Az lenne jó, ha erre nem volna szükség. Az lenne jó, ha nem lenne ez a szegénység, Az lenne jó, ha a társadalom intézményesen gondoskodna azokról, akik erre rászorulnak. És nem lenne ugye ennyi rászorult, ha – elsősorban – mindenki megkapná a lehetőséget arra, hogy olyan tudást szerezzen, amellyel biztonsággal és önállóan élhet és nincs rászorulva másokra, ha az állam legalább azt odaadná az állampolgárainak, ami alapellátás, ami jár.

Különösen aktuális napjainkban az éhező gyermekek és a nyugdíjasok ügye. Elindult a véget nem érő és összekuszált vita. Mennyi az annyi? Kinek mi jár? Ki, mit érdemel? Hogyan lenne ez igazságos? Mihez viszonyítsunk? és sorolhatnánk vég nélkül. Sok sületlen duma. A kérdés az, hogy a döntéshozók jól látják-e? Milyen gondoskodás az, amit a becsület, a tisztesség diktál?

Nemrég láttam egy kisfilmet, amelyben egy újságíró ellátogat egy őserdőben, primitív körülmények között élő bennszülött törzshöz, ahol az egyik család meghívja őt vacsorára. Tákolt kunyhó, állva nem is lehet benne közlekedni. Pálmalevélben sült hallal és egyéb finomságokkal kínálják a vendéget, aki persze dicséri az ételt. Középen tűz ég, azt ülik körbe. A családfő és párja a háttérben helyet foglaló, a félhomályban kevésbé látszó alakok felé nyújtogat egy-egy pálmalevél darabra pakolt ennivalót. Beszélgetés közben az újságíró megkéri a vendéglátót, hogy mutassa be a háttérben ülőket is. A „főnök” így reagál: – Ők a gyerekek és az öregek, akikről gondoskodnunk kell, hogy legyen mit enniük és hogy fedél legyen a fejük felett.

Ő, az egyszerű, primitív ember így látja. Értitek? Ő így látja.